A napom legjobb pillanata, mikor nyertem egy 33grammos Sport Szelettel egy 25grammos másikat :( Na jó nem :) De már magamban is csalódok. Utólag átértékeltem pár dolgot a múltamból. És a végére már totálisan elvesztettem a fejemet. Túl sok a probléma, és kell, hogy valami vagy valaki kiszakítson belőle :/ De ennek is az a problémája, hogy mindennek és mindenkinek megvan a maga problémája, így az én problémám mindennek és mindenkinek még több problémát jelentene. És a problémák ivartalanul szaporodnak :D Szóval csalódtam magamban... Az egyik legnagyobb kincsem, az önbecsülésemet ( nem bizti, hogy ez a helyes szó rá, ez egy furi érzés) sikerült aláásnom. Be kéne keményítenem az élettel szemben, és vissza kéne menni a nyeregbe... Mert igenis, milyen igazság, hogy az erősebb kutya baszik ! A természet rendje, hogy van szelektáció, és a férges alma leesik a fáról, a gyenge elbukik, hogy a helyén az erősebb virágot teremjen. Ha akarjuk, ha nem, ennek a bürokratikus re-konzervativizmusnak mi is a részei vagyunk, és aki ezt nem veszi észre, az sok pofont kap az élettől. Egyedül érzem magam, pedig fizikailag van családom, van szerető barátnőm, vannak barátaim. A milliónyi plecsni, szám, oklevél és ezer szó ellenére olyan érzésem van, mintha az eddigi dolgaim egy megfontolatlan véletlen eredményei. Ki vagyok, mert én mindenkinek mindennél többet próbálok nyújtani, és valaki nyíltan, valaki sunyin, valaki diszkréten, valaki meg véletlen, valaki meg észre sem veszi, de odabök nekem. És ez a csalódás. Utálom a rózsaszín önsajnálgatós picsákat, akik táskahalmazok között a plázák padjain szürcsölik a lájt kólát. Én nem akarok ilyen lenni, de ki kell adnom magamból. Vannak álmaim, vágyaim, melyek akkor lesznek kifejletté, ha erőltetés, pitizés nélkül teljesülnek. De már érzem a változást, hogy elkorcsosultam, hogy nem merek álmodni, mert ha nem jön össze, akkor az fáj. Látom azt, hogy lassan úgy ugrálok, ahogy mások akarják. Azt mondták alagút, de csak egy bazi mély gödör, aminek a kijárata még magasabban van :/